Mit jelent?
Az opció két alaptípusa a lehívhatóság időzítésében különbözik. Az amerikai típusú opció esetén a vevő a szerződés megkötésétől a lejáratig bármikor lehívhatja a jogát – tehát megveheti vagy eladhatja a mögöttes eszközt a kötési árfolyamon, amikor csak neki megfelel. Az európai típusú opciónál erre kizárólag a lejárat napján van lehetőség, korábban nem. A két elnevezés félrevezető lehet, mert nem arról szól, hol kereskedik velük a befektető: amerikai típusú opciót Európában is lehet kötni, és fordítva is. A megkülönböztetés kizárólag a lehívás időbeli rugalmasságára vonatkozik.
Miért fontos a különbség?
A nagyobb rugalmasság miatt az amerikai típusú opció jellemzően valamivel drágább, mint egy egyébként azonos paraméterű (azonos mögöttes eszköz, kötési árfolyam, lejárat) európai típusú opció, hiszen a vevő számára több lehetőséget kínál. A gyakorlatban azonban a korai lehívás csak ritkán éri meg – például osztalékfizetés előtt egyes call opcióknál –, ezért az árkülönbség sok esetben kisebb, mint elsőre gondolnánk. A warrant konstrukciók és a tőzsdén kereskedett részvényopciók jellemzően amerikai típusúak, míg sok index alapú vagy tőzsdén kívüli (OTC) opció, valamint a legtöbb magyar és európai tőzsdei termék európai típusú.
Mire figyelj?
Opciós termék vásárlása előtt mindig érdemes megnézni a szerződési feltételekben, melyik típusról van szó, mert ez befolyásolja a stratégia rugalmasságát és az opció árazását is. Az európai típusú opciónál a befektetőnek ki kell várnia a lejáratot ahhoz, hogy realizálja a belső értéket – közben viszont eladhatja magát az opciót a másodpiacon, ha likvid a kereskedés. Az árazási modellek (például a Black–Scholes-modell) is elsősorban az európai típusú opciókra adnak zárt képletet, az amerikai típusúak árazása bonyolultabb, mert figyelembe kell venni a korai lehívás lehetőségét is.