Mit jelent?
A CAPM egyetlen tényezőre, a piaci portfólió mozgására (bétára) vezeti vissza egy eszköz elvárt hozamát. Az 1970-es években Stephen Ross közgazdász kidolgozta az arbitrázsárazási elméletet (Arbitrage Pricing Theory, APT), amely szerint a valóság ennél összetettebb: egy részvény vagy kötvény hozamát egyszerre több szisztematikus kockázati faktor mozgatja - például az infláció változása, a kamatszint, az ipari termelés alakulása vagy a piaci kockázati prémium. Az elmélet nem határozza meg előre, pontosan mely faktorok számítanak - ez empirikus kérdés, amit statisztikai módszerekkel, például faktorelemzéssel lehet feltárni.
Hogyan működik?
Az APT logikája az arbitrázsmentesség elvén nyugszik: ha két portfólió azonos kockázati faktor-kitettséggel rendelkezik, de eltérő a várható hozamuk, akkor elméletileg egy befektető kockázatmentes profitot (arbitrázst) érhetne el az egyik eladásával és a másik megvásárlásával - ez a lehetőség azonban a piaci szereplők kereskedése révén gyorsan eltűnik, így az árak egy konzisztens szintre állnak be. A modell minden eszközhöz több érzékenységi mutatót (faktorbétát) rendel, amelyek megmutatják, mennyire reagál az adott eszköz az egyes kockázati faktorok változására, és ezek súlyozott összege adja ki az elvárt kockázati prémiumot.
Miért fontos?
Az APT szolgáltatta az elméleti alapot a mai faktorbefektetés gyakorlatához, amely olyan azonosított kockázati faktorokra épít, mint a méret, az érték, a minőség vagy a momentum. Sok modern kvantitatív alapkezelési stratégia és faktor-alapú index közvetve az APT gondolatmenetéből táplálkozik: nem egyetlen piaci mozgásra fogadnak, hanem több, egymástól viszonylag független kockázati dimenzióra próbálnak kitettséget építeni vagy éppen elkerülni. Fontos ugyanakkor tudni, hogy az APT önmagában nem mondja meg, mely faktorok a "helyesek" - ez folyamatos kutatási és vita tárgya a pénzügyi közgazdaságtanban, és nem minden faktor bizonyul tartósan megbízhatónak.