Mit jelent?
1929 októberében, a hétköznapi nyelvben "fekete csütörtökként" és "fekete keddként" emlegetett napokon a New York-i tőzsdén pánikszerű eladási hullám söpört végig. A részvényárak addigra évek óta hitelre ("margin"-ra) felfújt lufiként lebegtek a valós vállalati teljesítmény fölött. Amikor a bizalom megtört, a tőzsdekrach láncreakciót indított: bankok dőltek be, a hitelezés befagyott, a fogyasztás és a beruházás összeomlott. Az amerikai gazdaság ezt követően több éven át zsugorodott, a munkanélküliség a legrosszabb időszakban a munkaképes lakosság mintegy negyedét érintette.
Hogyan terjedt tovább?
A válság nem maradt amerikai jelenség. A nemzetközi kereskedelmet védővámok (ezek közül a leghírhedtebb egy 1930-as amerikai vámtörvény) fojtották tovább, miközben a bankok sorra buktak el Európában is, deflációt és tömeges munkanélküliséget hozva. A klasszikus, könnyű pénzt biztosító jegybanki válaszlépések akkoriban még hiányoztak vagy elkéstek: sok jegybank inkább szigorított, mint lazított, ami tovább mélyítette a recessziót.
Miért fontos ma is?
Az 1929-es válság közvetlenül alakította a mai pénzügyi szabályozást: ekkor születtek meg az Egyesült Államokban a betétbiztosítás, a tőzsdefelügyelet és a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó szabályok elődei. A gazdaságpolitikában innentől vált elfogadottá, hogy válság idején a jegybank és a költségvetés aktívan beavatkozhat a további zuhanás megállítására – ez az elv köszön vissza minden későbbi, így a 2008-as pénzügyi válság kezelésében alkalmazott eszköztárban is. Befektetőként a legfontosabb tanulság, hogy hosszú, egyirányú áremelkedés és hitelből finanszírozott spekuláció önmagában is kockázati jel lehet, még ha a kortársak számára az adott pillanatban minden magától értetődőnek is tűnik.