Mit jelent?
A hagyományos portfólióépítés a tőkét osztja el: mondjuk 60% részvény, 40% kötvény. A probléma az, hogy a részvények jellemzően sokkal ingadozóbbak, mint a kötvények, így egy ilyen portfólió teljes kockázatának — az árfolyam-ingadozásának — a döntő része valójában a részvényrészből jön, akár 90%-a is. A kockázatparitás ezt fordítja meg: nem azt nézi, mennyi pénz megy egy-egy eszközosztályba, hanem azt, hogy azok mennyi kockázatot (volatilitást) adnak hozzá a portfólióhoz, és ezt a kockázati hozzájárulást igyekszik kiegyenlíteni.
Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy kockázatparitás-elvű portfólió kevésbé volatilis eszközökből — jellemzően kötvényekből — nagyobb tőkerészt tart, hogy azok kockázati súlya felzárkózzon a részvényekéhez.
Hogyan működik?
Tegyük fel, hogy a részvények évi 15%, a kötvények évi 5% volatilitással mozognak. A tőkealapú 60/40 portfólióban a kockázat túlnyomó része a részvényből jön. Egy kockázatparitás-alapú portfólió ehhez képest például 25% részvényt és 75% kötvényt tartana, hogy a két eszközosztály kockázati hozzájárulása közelítsen egymáshoz. Mivel az így kapott portfólió teljes hozama-kockázata alacsonyabb lehet, mint amit sok befektető elfogadna, a kockázatparitás-stratégiák gyakran tőkeáttételt (hitelfelvételt) is alkalmaznak, hogy a célzott hozamszintet elérjék — ez a módszer egyik legvitatottabb eleme, mert tőkeáttétel mellett a veszteség is felnagyítódik piaci stresszhelyzetben.
Mire figyelj?
A kockázatparitás jó diverzifikációs elvet ad, de nem csodaszer: ha a kötvények és részvények egyszerre esnek — ami ritkán, de előfordul —, a módszer nem nyújt védelmet. A hatékony határ (efficient frontier) fogalmával rokon, hiszen mindkettő a kockázat és hozam optimális arányát keresi, csak más kiindulópontból. Hazai befektetőként ritkán találkozol tiszta kockázatparitás-alapú termékkel, inkább néhány abszolút hozamú vagy vegyes alap stratégiájának egy eleme lehet.