Mit jelent?
Tegyük fel, hogy 70-30 arányban osztod meg a megtakarításodat részvényalapok és kötvényalapok között – ez az eszközallokáció alapja. Ha egy jó évben a részvények sokkal jobban teljesítenek, mint a kötvények, a portfóliód aránya eltolódhat mondjuk 80-20-ra. Ez azt jelenti, hogy a valóságban több kockázatot vállalsz, mint amennyit eredetileg terveztél. A rebalanszírozás ennek a korrekciója: eladsz valamennyit a megnövekedett részvényrészből, és veszel belőle kötvényt (vagy fordítva), hogy visszaálljon a kívánt 70-30 arány.
Hogyan működik?
A rebalanszírozásnak alapvetően két gyakori módja van. Az egyik az időalapú: naptári rendszerességgel, például félévente vagy évente ellenőrzöd és igazítod az arányokat, függetlenül attól, mennyit tolódtak el. A másik a küszöbalapú: csak akkor avatkozol be, ha egy eszközosztály súlya egy előre meghatározott mértéket (mondjuk 5-10 százalékpontot) elmozdul a célsúlytól. Mindkét megközelítésnek van előnye – az időalapú egyszerűbb és fegyelmezettebb, a küszöbalapú pedig kevesebb felesleges tranzakciót eredményezhet.
Miért fontos?
A rebalanszírozás fegyelmet visz a befektetésbe: gyakorlatilag arra kényszerít, hogy a megdrágult eszközből adj el és az olcsóbbá váltból vegyél, ami hosszú távon segíthet elkerülni, hogy a portfóliód kockázata észrevétlenül elszabaduljon egy hosszú részvénypiaci emelkedés végén. Fontos ugyanakkor számolni a költségekkel és – ahol releváns – az adóvonzattal is: minden eladás tranzakciós költséggel járhat, és bizonyos befektetési formáknál adófizetési kötelezettséget is kiválthat, ezért a mindenkori szabályok és a saját termékfeltételeid ismeretében érdemes eldönteni, milyen gyakran és milyen küszöbbel rebalanszírozol. Ez különösen releváns akkor, ha költségátlagolással is rendszeresen fektetsz be, mert az új befizetések maguktól is finomíthatják az arányokat.