Mit jelent?
Egy bank akkor kerülhet bajba, ha az ügyfelek egyszerre, tömegesen akarják kivenni a betéteiket – ez a klasszikus bankroham. Mivel a bankok a náluk elhelyezett pénz jelentős részét hitelként kihelyezik, egyetlen bank sem tudná egyszerre minden betétesét kifizetni, még akkor sem, ha egyébként stabil, jól működő intézményről van szó. Ilyenkor lép be a jegybank mint végső hitelező: rövid távú, biztosíték fejében nyújtott hitellel áthidalja a likviditáshiányt, amíg a bank a normál működése során vissza nem tudja fizetni azt. A cél nem a rossz döntések következményeinek eltörlése, hanem annak megakadályozása, hogy egy önmagában megoldható likviditási probléma pénzügyi pánikká fajuljon.
Hogyan működik a gyakorlatban?
A klasszikus elv szerint a jegybank akkor és úgy nyújtson végső hitelt, hogy az fizetőképes (szolvens), csak átmenetileg pénzhiányos intézményeknek szóljon, megfelelő biztosíték ellenében, és büntető jellegű, a piaci átlagnál magasabb kamaton – ezzel elkerülve, hogy a bankok szokásos gyakorlattá tegyék a jegybanki mentőövre való támaszkodást. A hazai gyakorlatban ezt a szerepet az MNB látja el, az euróövezetben pedig az EKB és a nemzeti jegybankok közösen. A likviditási kockázat kezelése szoros együttműködést igényel a bankfelügyelettel is, hiszen a jegybanknak meg kell tudnia különböztetni a fizetőképes, de pénzszűkében lévő bankot attól, amelyik valójában fizetésképtelen.
Miért fontos?
A végső hitelezői funkció léte önmagában is stabilizáló erő: ha a betétesek és a piaci szereplők tudják, hogy a jegybank szükség esetén beavatkozik, kevésbé valószínű, hogy pánikszerűen menekülnek a bankrendszerből, így a válság kialakulásának esélye is csökken. Ugyanakkor ez a biztonsági háló morális kockázatot is teremthet, ha a bankok túl kockázatos üzletpolitikát folytatnak abban a tudatban, hogy baj esetén úgyis megmentik őket – ezért jár együtt a végső hitelezői szerep szigorú felügyeleti és tőkekövetelményekkel.