Mit jelent?
A vásárlóerő-paritás mögötti gondolat egyszerű: ha ugyanaz a termék Magyarországon 1000 forintba, az Egyesült Államokban pedig 3 dollárba kerül, akkor a vásárlóerő-paritás szerinti árfolyam nagyjából 333 forint/dollár lenne - ennyi forintból lehetne pontosan annyi dollárt venni, amennyiért ugyanazt a terméket meg lehetne vásárolni mindkét országban. Ha a tényleges piaci devizaarfolyam ettől jelentősen eltér, azt mondjuk, a deviza alul- vagy felülértékelt a vásárlóerő-paritáshoz képest.
A leghíresebb, közérthető változata a Big Mac-index, amely egyetlen, világszerte nagyjából egységes termék (a Big Mac hamburger) árát hasonlítja össze különböző országokban, hogy durva becslést adjon az árfolyamok relatív alul- vagy felülértékeltségéről.
Miért fontos, de miért korlátozott?
A vásárlóerő-paritás hasznos hosszú távú tájoló: azt sugallja, hogy a devizák árfolyama hosszú távon - évek, évtizedek alatt - hajlamos az árszínvonalak felé konvergálni, hiszen ha egy ország tartósan olcsóbb, az idővel vonzza a keresletet és felhajtja az árakat, illetve az árfolyamot. Ez az elv áll a mögött is, hogy a tartósan magasabb inflacioval rendelkező országok devizája - hosszú távon, átlagosan - gyengülési tendenciát mutat a stabilabb árú devizákkal szemben.
Rövid és középtávon azonban a vásárlóerő-paritás rossz előrejelző: az árfolyamokat rövid távon a kamatkülönbségek, a tőkeáramlások, a kockázati megítélés és a piaci hangulat sokkal inkább mozgatják, mint a termékárak. Egy deviza évekig maradhat "olcsó" vagy "drága" a PPP-hez képest anélkül, hogy korrigálna. Éppen ezért a vásárlóerő-paritást inkább keretezésre, nem pedig kereskedési jelzésre érdemes használni - egyfajta viszonyítási pont ahhoz, hogy egy árfolyammozgás mennyire tér el a hosszú távú, fundamentális szinttől.